2026. június 2-án adták át a XIII. Kerület Díszpolgára címet, amelyet Dr. Karsai Dániel posztumusz kapott meg. Méltó elismerése ez egy olyan életnek, amelyben a szakmai tudás és az emberekért vállalt felelősség szorosan összetartozott. Ügyvédként, alkotmányjogászként és emberi jogi aktivistaként azért dolgozott, hogy azoknak is legyen képviseletük, akik egyedül nehezen tudnák érvényesíteni az igazukat. Jólesik tudni, hogy a közösség így is őrzi a munkásságát, mégis fájdalmas a neve mellett olvasni a posztumusz szót. Bárcsak ő maga vehette volna át ezt az elismerést, és személyesen mondhatnánk el neki újra, mennyire nagyra tartjuk.
Az ALS diagnózisa után Dani a saját életének legnehezebb kérdéseit is a nyilvánosság elé vitte, és kiállt az életvégi önrendelkezés ügyéért. Beszélt a kiszolgáltatottságról, a szenvedésről és arról, milyen fontos meghallani annak az embernek a hangját, akinek a sorsáról szó van. Kiállása engem is arra késztetett, hogy alaposabban végiggondoljam, hogyan figyelünk egymásra, mennyire tiszteljük a másik érzéseit, és képesek vagyunk-e mellette maradni akkor is, amikor nincsenek könnyű válaszaink. Számomra a példája azt is jelentette, hogy az ember méltósága akkor is teljes, amikor segítségre szorul. A támogatásra szoruló embernek ugyanúgy vannak vágyai, gondolatai és döntései, amelyek figyelmet és tiszteletet érdemelnek.
Amikor azt mondom, hogy nekem Dani volt a legnagyobb harcos, arra a tartásra gondolok, amellyel a legnehezebb körülmények között is képviselte a meggyőződését. Nagyra becsültem a gondolkodását, a munkáját és azt, ahogyan az életről, annak szépségéről beszélt. Volt benne valami ritka tisztaság: a szavai és a tettei számomra összhangban voltak. Ez adott súlyt annak, amit mondott, és ezért tudott ilyen mély hatással lenni rám. Arra ösztönzött, hogy merjünk kiállni magunkért, beszélni arról, ami fáj, és komolyan venni azokat az értékeket, amelyekben hiszünk. A gondolatai azóta is velem maradtak.
Van azonban ebben az emlékezésben egy személyes fájdalom is: nem beszéltem vele annyit, amennyit szerettem volna, és ezt őszintén sajnálom. Az ember könnyen természetesnek veszi, hogy lesz még alkalom egy hosszabb beszélgetésre, egy kérdésre, vagy egyszerűen arra, hogy elmondja valakinek, mennyire fontos számára. Aztán egyszer csak ott maradnak a kimondatlan mondatok. Még pontosan tudjuk, mit szeretnénk mondani, de már nincs lehetőségünk úgy eljuttatni hozzá, hogy válaszolhasson rá. Dani emléke számomra ezt a fájdalmas felismerést is őrzi: a figyelmet, a szeretetet és a megbecsülést érdemes kimondani, amíg meghallhatja az, akinek szánjuk.
Ezért jelent annyit az utolsó nekem írt üzenete: „Köszönöm, hogy ezt gondolod. Sokat számít!” Ebben a néhány szóban megmaradt annak a bizonyossága, hogy valami abból, amit iránta éreztem, eljutott hozzá. Tudta, hogy nagyra tartom, és fontos volt neki, hogy ezt elmondtam. Azóta különös súlya lett ennek a válasznak. Vigaszt ad, miközben még jobban érzem az elmaradt beszélgetések hiányát. Szeretném, ha ebből a jegyzetből is érezhető lenne, mennyire hálás vagyok a példájáért, és mennyire fontos nekem, hogy az emléke megmaradjon.
Több olyan emberre lenne szükségünk, mint Dani: olyanokra, akik a meggyőződésük szerint élnek, és a kiállásukkal másoknak is erőt adnak. Az ő példája bennem abban él tovább, ahogyan a bátorságról, az emberségről és az egymás iránti felelősségről gondolkodom. Most legszívesebben neki mondanám el mindezt: köszönöm, Dani, a gondolataidat, a tartásodat és azt az erőt, amelyet tőled kaptam. Sajnálom az elmaradt beszélgetéseket, és őrzöm mindazt, amit adtál. Azt írtad, sokat számít. Sokat számítottál te is, és ma is számítasz. A legnagyobb harcos voltál nekem. Jó ember voltál, Dani.
Babay János
producer
A díszpolgári elismerésről: a XIII. kerület hivatalos közleménye.